A belső csend (kérdés-válasz)

Régóta próbálok meditálni, elég sokszor sikerül már ellazulnom közben, de nem értem és nem érzem, hogy mi az a belső csend állapot, amiről sokan írnak, beszélnek. A „figyeld a légzésedet” technikát használom, mert azzal tudom leginkább megszüntetni a gondolataimat, de valami feszültséget még olyankor is érzek, amikor lazult vagyok, és nem a gondolataimra figyelek. Mit csinálok rosszul?”

Először is, semmit nem csinálsz „rosszul”.

Amivel korlátozod a tapasztalást, az az akarásod. Például megszüntetni akarod a gondolataidat. Vagy meditálni próbálsz. Vagy épp technikát használsz.

Amikor elérni akarunk valamit (valakit), az egyre távolabb fog kerülni tőlünk.

A meditáció lényege pedig épp a semmittevésben rejlik: nem teszek semmit, nem akarok semmit, nincs vele célom, csupán vagyok, tökéletesen benne a jelenben, a mostban, a pillanatban. Csak figyelem. A figyelem vagyok.

A légzésre való koncentrálás igen, jó lehet, bár szerintem alapjaiban félreértett. Már az is, hogy valamiféle technika volna, vagyis eszköz egy állapot eléréséhez. Tudom, megszoktuk, hogy mindenre van valami külső eszköz, gyógyszer, anyag, módszer, ami bizonyos helyzetekben segíthet, de a meditáció lényege nem kívül, hanem belül, bennünk található, nem kapcsolható anyaghoz, tanult technikához, így aztán érdemes nem is kívül keresni, sőt, teljesen elfelejteni a keresés vágyát.

Semmit tenni… csupán lenni… hagyni, engedni, megengedni.

Igen, ez sem egyszerű, hiszen abban szocializálódtunk, hogy tevéseink, cselekedeteink egyenes következménye az életünk alakulása, milyensége. És igen, épp azzal rontjuk el, hogy ezt elhisszük. Ezért a meditáció egy lehetőség, ami által megtapasztalhatjuk valódiságunk forrását, amiből kifelé indulva már nem a külvilág hatására fogunk lépkedni, hanem belső, önazonos bizonyosságunk által haladunk, s ettől formálódik körénk akarás mentesen az illúziómentes, egyedi világunk.

A belső csend, amiről kérdezel, nem más, mint ennek a forrásnak a hangja. És a jó hírem, hogy nem kell keresni, kutatni, mert VAN. Még a szemünket sem kell behunyni, lótuszkodva meditálnunk sem kell ahhoz, hogy meghalljuk. Egy valami mégis szükségeltetik hozzá: fókuszváltás.

Annyira megszoktuk a zajt, a zajlást, oly régen tévelygünk már a gondolataink szintjén (megrekedve az anyagban), hogy kell pici megállás, alámerülés, és ebből tudatos fókuszváltás a változáshoz. És jól érzed, vagyis hallod lelked kisuttogását: csend a kulcs mindehhez.

Mi, emberek, pedig mennyire elutasítjuk a csendet. Rettegünk tőle. Mintha valami rendszerhiba volna vagy betegség. Gondolj csak az emberi kapcsolataidra. Mit érzel, amikor például egy autóban együtt utazva, hosszú percekig senki nem szólal meg? Tapinthatóan növekszik a feszültség benned, ugye? Persze, a másikban is. Kimondhatjuk: rettegünk a csendtől. Miért? Mert épp a csend az, amiben lelepleződhetnek illúzióink. Mert a csend fehér-tiszta, igaz tér, amiben nincs helye torzításnak, hazugságnak. Az általunk jól ismert és megszokott külvilág azonban ennek az ellenkezőjét mutatja és hallatja. A csendet elfeledtük, ismeretlenné vált… összezavarodunk, félünk hát tőle, ezért inkább a zajt választjuk, az illúziókat, az anyagot, vagyis a talmi létet a valódiságunk helyett.

És ez nem baj. Mert ahogy a légzés figyelésén keresztül megérthetjük, úgy segíthet hozzá a külvilág zajlása is ahhoz, hogy visszatalálhassunk az eredetünkhöz, mozdulatlan, stabil középpontunkhoz, csendünkhöz.

Hogyan?

Fókuszváltással. Légzés közben például nem a ki-be áramlásra figyelve, hanem a ki- és belégzés közötti résre. Arra a pontra, amiből a légzés elindul. Az eredetére. Figyeld. Van ott egy apró pillanattöredék, a váltás pillanata, amiben megleled a Csended. És ha meglelted, kezdd el ebből figyelni a légzésed, az áramlást.

Aztán terjeszd ki hétköznapi pillanataidra. Ne a külvilágot éld, ne a látszólagos tartalmakat, hanem a réseket.

A megértéshez segítségül itt van még ez a videó, amit készítettem a csendről, mozdulatlanságról: